Egy tavaly első kötetével debütáló fiatal írótól idézünk most egy novellát, melyben természetesen sör az egyik főszereplő, de felbukkan benne Hrabal mester is. Gál Soma volt olyan szíves felajánlani utánközlésre novelláskötete egy írását, ezúton köszönöm neki ismét.
Gál Soma (1992-).. Sármesék
Budapest: FISZ, 2016.
Gál Soma: A sörökről röviden
/B. Jocónak ajánlva/
Mesét akar hallani? A régi időkről. Tudok egy szépet. Nem is akármilyen, a legbámulatosabb történet, amit valaha is megéltem.
Minden alkalommal, amikor beléptem a Hangulatba, Szegfűt kerestem a szememmel. Kopottkék Simpsonja kint állt a falhoz döntve, innen tudtam, ha ott van, mert sosem ült ugyanoda, állandóan kereste azt a társaságot, amelyik meghallgatja. Mindenhez volt egy szava, vagy ha úgy esett, hogy kizárták a társalgásból, elkezdett áradni belőle a mese. Aztán, ha meglátott engem az ajtóban, félbeszakította magát és leültünk sörözni a sarokba. Ott volt a mi padunk, ahol nekem, kedvenc hallgatóságának, sztorizgatott.
Nevének történetét a hentestől hallottam, miközben a dagadót mérte nekem. A húsmester is régóta a falu lakója, még emlékezett a Szegfűről és egy barna lányról szóló szóbeszédre. Egy csokor vörös szegfűt vitt csak, mégis az első alkalommal összejött az etye-petye a kiszemelttel. Nagy kujon volt fiatalnak, de házasságra sose adta volna a fejét. Csak ezzel a lánnyal volt közel a tűzhöz, végül előle is megszökött, a lánykérés napján szőrén-szálán eltűnt. Csak egy szál szegfűt hagyott a lány ablakában. Méghozzá vöröset. Azt nem tudom, még mindig a falu lakója-e a csalódott lány, vagy már elköltözött, Szegfű régi történetei mind nevek nélkül keringtek. Ahogy a vállára rajzolt, elmosódott börtöntetkó magyarázata is, amiről mindenki találgatta csak, hogy szegfű lehet, csak egy virág alakját lehetett sejteni, meg alatta egy nevet, amit látszólag erősen próbált ledörzsölni. Ezt Csirke mesélte, Szuri pedig egy balatoni sétahajóról, a Szegfűről hordott össze valamit, hogy azon szolgált matrózként a vén lókötő, és egyedül ő élte túl, amikor egy vad vihar felborította a gőzhajót, talán még egy szerelme is ott halt, a tragédia után pedig ő kezdte viselni a Szegfű nevet. Addigra a sármja ugyanúgy megkopott, mint a tetoválás. Sokat beszélgettem vele, de sosem a nőügyeiről. Annyi mással le tudta kötni a figyelmem. Talán már nem is él az öreg, akkor sem volt fiatal, amikor a mesém játszódik, de a legjobban úgy fejezhetem ki, hogy kortalan volt, mert senkit sem érdekelt ez a Hangulatban. Volt benne bőven más, ami érdekes.
Szegfű az az ember volt, akit bárki első látásra megjegyzett. Bármilyen eseményen megfordultam, mindig megtalálhattam az emberek között, eleinte józan, később mámoros vagy öntudatlan állapotban. Előfordult, hogy eleve spiccesen érkezett meg valahová. Szegfűnek sosem parancsolt senki, hiszen nem volt felesége. Mindig igyekezett valamerre, mintha fontos ember lenne. Azt sem tudtam róla, mi a munkája, de bizonyos voltam benne, hogy értelmes ember. Legalábbis az volt. Gavallér múltja mellett az eszéről is jártak történetek, állítólag gimnáziumba is járt. Nagy fejszámoló művész volt gyerekként, úton-útfélen megállították a falusiak, próbára tették szorzótehetségét, pillanatok alatt meg tudta mondani az eredményt. Még háromjegyű számokkal is! A Hangulatban is gyakran heccelték így, találomra bemondott valaki két nagy számot, amikor Szegfű már eléggé részeg volt, ő meg szinte azonnal rávágta a megoldást. Legalábbis így sejtettük, senki sem tudta ellenőrizni, kínos hallgatásba merült a társaság. Aztán a jól megérdemelt diadal dicsőségében ő újabb mesébe kezdett. Lassan, ízzel. Nem volt túl képzett ember, ha valóban járt is gimnáziumba, kimaradhatott onnan végül, de tudta magáról, hogy meddig ér az esze, és meggondolta minden szavát, melyekből olyan magabiztosság áradt, hogy azokat csak elhinni lehetett. Rengeteg mindent tudtam meg tőle: hogy a győztes osztrák csapatok nem sörrel koccintottak, mint a hiedelem tartja, hanem pezsgővel, hogy Petőfi nem is szónokolt a Nemzeti lépcsőjén, hogy cigarettafüstből is lehet karikát fújni, hogy egy férfi is hordhat szoknyát (persze nem itthon, hanem másik országban), ő tanított meg, ha a székelyszikrával öblögetek pár másodpercet, akkor az nem fogja marni a torkomat, és még ezernyi titkot mesélt el a Hangulatban ücsörögve. Ő volt az igazi, az eredeti kocsmajáró. Aki a nehéz munka után betért arra a helyre, ahol végre kötetlenül, szabadon és kényelmesen tudott beszélni bárkivel, ahol gyűjthette a nagyvilág történéseit, felüdülhetett. Szegfű úgy tudta inni a sört, ahogy senki más. Mint a vizet. Úgy gördültek le torkán az aranyló kortyok, mintha nem is akadályozná semmi zuhanásukat a padló felé. Ez volt az egyetlen kiszámítható Szegfűben, a sör szeretete. Lehetséges, hogy dolgozott már sörgyárban, Borsodban élt sokáig. Nem is szerette sosem a Sopronit, ha meghívtam egy körre, hangsúlyozta, „csak ne Sopronit”. Már a büszkesége miatt sem.
A Pilsner Urquel volt a kedvence, a kocsmáros Sanyi külön neki hozatta, Szegfű nagyon hálás volt ezért, és csupa szépet terjesztett Sanyiról a faluban. Ha pedig épp nem volt a készletben, akkor jött a Borsodi. A Pilsnerről is tudott mesélni Szegfű, sokszor meghallgathattam az angyal történetét, akit a cseh kisváros lakói a város címeréről az arany italba költöztettek. Azok az emberek szívüket-lelküket tették bele a sörükbe, és Szegfű ehhez méltón szerette és fogyasztotta azt. Szerinte a szívléleknél is több volt a sörben. Úgy mesélte, Pilsen kicsike városka, szűk utcákkal, macskakövekkel, biciklisekkel és csupa-csupa mosolygós kisemberrel. Bár gyanítom, hogy sose járt ott, hiába beszélt sokszor az ott játszódó filmekről és könyvekről. Apámnak is volt egy nagy csomó kötete. Néha leemeltem egyet, kinyitottam, beleszagoltam a lapok közé, de sosem olvastam bele, mert úgy éreztem, azzal megtörném a varázst, amit Szegfű vont köréjük. Mesélt a nagy hóvirágünnepről, és én megszerettem a pici krumplivirágokat. A kenyérre is máshogy tekintettem, nyersen, magában nyalakodtam a szürke kovászból és az élesztőből, és jártam a kis erdőt a falunk határán, ami ugyan nem volt olyan sűrű, mint a kerskói, de mindig szőttem bele még képzeletemben nyírfákat és szép szál fenyőket. Szegfű meg elképzelte, hogy egyszer majd Hrabal mester lép be a presszóba, lecserélve az Arany Tigris varázsát, ellátogat Magyarországra, és beül, pont Szegfű mellé, a mi kiskocsmánkba, Szegfű rendel neki egy korsót a pilzeniből, ami persze üveges, de a söntésről már kiöntve hozza majd, nem meri üvegestől odatenni egy cseh ember elé, egy percre megfagy a kocsma levegője, ahogy az öreg a szájához emeli a korsót, legördül néhány csepp hideg pára, akár a verejték a hátakon, mindenki Hrabalt nézi, aki leengedi a korsót, jólesően cuppant egy nagyot, majd mesébe kezd, hogy, hogy nem: mindenki azonnal megérti, és akkor legördülnek a kövek is a szívekről. Pont ezért Szegfű mindig megkérdezte Sanyit, van-e tartalék is a Pilsnerből. Ha csak egy, nem volt hajlandó meginni. Inkább választotta a Borsodit, mint hogy épp akkor toppanjon be Hrabal, és ő ne tudja illendően fogadni.
Eredeti bejegyzés megtekintése